Hát ennyi.
A többi napom eseménytelenül telt.
Reméltem, hogy tudok majd javulást felmutatni, és egy hét után kiengednek. Így is lett: pénteken szabadultam.
Ami eleinte frusztráló volt, hogy sosem mondták el konkrétan az eredményeimet. Az orvosoknak körülbelül öt másodpercük jutott egy betegre. Vagy lehet, hogy egyszerűen az én esetem számított könnyebbnek, ezért a kezdeti lelkesedés után már nem fordítottak rám túl nagy figyelmet.
Aztán rájöttem:
Basszus, mit bénázok itt? Hiszen minden leletemhez hozzáférek az EESZT appban.
Innen tudom például, hogy a gyulladásos értékeim közül a CRP-m 174-ről indult — miközben a határérték 10 alatt van —, és péntekre 19-re csökkent.
A PCT-m pedig 10-ről indult — ahol a normálérték 0,5 alatt van —, és szerencsére 0,432 lett péntekre.
Szerencsés voltam, mert jó helyre kerültem.
És még szerencsésebb voltam, hogy volt valakim, aki miatt rendesen foglalkoztak velem az Uzsokiban, aztán pedig jó helyre küldtek a Korányiba.
Ismerős nélkül nem tudom, most hol lennék. Vele menet közben is sok mindent meg tudtam beszélni, nagyon hálás vagyok a segítségéért.
Szerencsés voltam azért abból a szempontból is, hogy el tudtam látni magam.
Inni például nagyon ritkán hoztak. Azt általában letudták az infúzióval meg a menzás teával.
A legtöbben nagyon kedvesek voltak, de a vezető ápolót mintha külön szórakoztatta volna, hogy legionellás lettem, és el kell különíteni a többi betegtől. Olyan kaján vigyor ült az arcán, hogy az kifejezetten bosszantó volt.
Volt, akit érdekelt a magánszférám, más viszont kérdés nélkül rám tört, vagy egyszerűen nyitva hagyta az ajtót.
A legtöbb ápolóval magázódtunk. Összesen egyetlen ember kérdezte meg, hogy tegeződhetünk-e.
Ez nagyon furcsa volt. Én legszívesebben mindenkit tegeztem volna. Az IT világában ez teljesen természetes.
A vizsgálatok viszont nagyon alaposak voltak.
Még a vércsoportomat is külön megvizsgálták, amit egyébként szívesen megmondtam volna, ha megkérdezik. Elképesztő, hogy ez nincs alapból benne a rendszerben a többi adatom mellett.
Az utolsó napokban már azon gondolkodtam, mivel tudnám megköszönni a segítségüket. Nem gondolom, hogy túl nagy terhet jelentettem, igyekeztem láthatatlan lenni, és keveset nyomkodni a nővér hívó gombot. Összesen 3 alkalommal történt ez, és mind a három alkalommal azért, mert lecsöpögött az infúzióm.
Végül Norbit bíztam meg, hogy vegyen egy nagy adag Szamos desszertet, amit aztán odaadtam a kedvenc ápolónőmnek, hogy megköszönjem vele az egész osztály munkáját.
Köszi, ha idáig elolvastad, csatolok azért még néhány képet a közös fürdőről és a kajákról elrettentésként.
-
Tanulság1: legyen kórházas ismerősöd
-
Tanulság2: ne csak evőeszközöket, hanem tányért és szalvétát is csomagolj magaddal a kórházba
-
Tanulság3: legyen nálad laptop, hogy elüsd az időt, a végtelen szabad időben érkeznek a legkreatívabb gondolatok
-
Tanulság4: a csokis kínálgatást korábban is el lehet kezdeni az ápolókkal és az orvosokkal, főleg, ha nincs ismerősöd
