A munkanap végén csenget a szúnyoghálós és a neje. Elég rosszkor jönnek — még át kellett volna néznem a teljes AI-generált kódot, hogy másnap végre kipróbálhassuk a kaputelefonon keresztüli telefonhívást.
Egyébként is furcsán éreztem magam. Egyszerre fájdult meg minden porcikám, és valami általános rossz közérzet lett úrrá rajtam, mintha lázas lennék.
Nem baj.
Szúnyoghálós beenged, virágok lepakol, szőnyeg elhúz. Egy, kettő, három ablak — Szúnyog úr és felesége már végeznek is.
Én közben alig várom, hogy kifizethessem őket. Csak le szeretnék dőlni, annyira nem vagyok jól. Borravalót nem kapnak, azt úgysem tudjuk elszámolni a főbérlővel, egyébként is épp a túlélésre játszom.
Mielőtt eldőlnék, még el kell pakolni ezt-azt. Az a kávésbögre nem odavaló, a ruhák szanaszét hevernek. Gyorsan megcsinálom, közben hazajön Norbi.
Már kétrét görnyedek, kérdezi, mi bajom.
– Hát, nem érzem jól magam – mondom.
Erre ő:
– Na, az fasza. Akkor aludhatok a kanapén.
Miután eleget sajnálkoztam rajta, közöltem vele, hogy ezt ugye nem gondolja komolyan, én mindjárt elpusztulok. Rázott a hideg, és minden tagom fájt.
Végre ledőltem, de akkor történt a baj.
Valószínűleg rossz szögben ereszkedtem le, mert úgy belenyilallt mindkét oldalamba, mintha rosszul vettem volna levegőt, és az valahol félúton beszorult volna. Éreztem, hogy a tüdőmmel van valami. Volt már ilyen korábban, úgyhogy bevettem egy ACC-t. Az majd helyrerak.
Nem volt kényelmes a fekvés. Próbáltam nyújtózkodni, jobbra-balra dőlni, de a levegő csak nem jött ki, sőt, mintha a beszorult levegő egyre csak terjedt volna.
Nagy nehezen felültem, de a helyzet semmit sem javult. Ijesztő érzés, ahogy két oldalról összepréselődik a tüdőd.
Fekve, ülve, állva, fotelben, kanapén, különböző pozíciókban — bárhogy próbáltam, a tüdőm folyamatosan préselődött két oldalról, és a fájdalom egy része teljesen új utakat talált magának.
Ez a rész elindult a bal oldalamon felfelé: mellkas, kulcscsont, csuklyás izom, váll, kar.
Ajjaj. Ennek a fele sem tréfa.
Ekkorra már volt bennem egy fél órája egy Cataflam, de úgy tűnt, nem hajlandó segíteni rajtam. Norbi kétségbeesetten nézte a vergődésemet. Olyan lehettem, mint egy partra vetett angolna.
Ekkor dobtuk be az ügyeletes orvos, majd a mentő ötletét.
Az, hogy Norbi vigyen el, szóba sem jöhetett, mert addigra már bontott egy sört. Meg különben is, le sem bírtam volna menni a lépcsőn.
Hívtuk a mentőt.
Engem közben a Cataflam és a konstans oldalba szorító fájdalom teljesen kiütött, úgyhogy elaludtam. Talán egy óra múlva keltem fel, addigra ért oda a mentő is. Innen is egy hatalmas pluszpont és örök hála nekik.
A valódi feszengés akkor alakult ki bennem, amikor rájöttem, hogy már nem vonaglok a fájdalomtól. Olyan vagyok, mint egy ember. Még WC-re is el tudtam szaladni, mielőtt felértek volna.
Na basszus. Teljes hülyét csináltam magamból.
Azért még mindig rendesen fájt mindenem, csak már nem úgy néztem ki, mint akinek indokolt mentőt hívni.
Fasza.
Nem hittem el, de igazi hírességekkel volt dolgunk, mert ezek a mentősök — nem tudom, hogyan — BÉKÉSCSABÁRÓL jöttek. Aki nem ismerné, linkelem az idevágó kontentet.
Elképesztően rendesek voltak. Alaposan megvizsgáltak, azonnali EKG-t készítettek, aminek rögtön jött az eredménye, és mivel komolyan vették mindazt, amit addig átéltem, indokoltnak látták, hogy bevitessenek valamelyik sürgősségire.
Ekkor indult a fejtörés, hogy az állandó lakcímem, a tartózkodási címem vagy az életvitelszerű lakhelyem szerint illetékes egészségügyi intézménybe vigyenek-e.
A lakcímkártyám alapján az Uzsoki vagy a Honvéd kórház közül választhattam, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy az Uzsokit választom. Arról több jót hallottam, mint rosszat.
Az Uzsoki SBO-ján (Sürgősségi Betegellátó Osztály) dolgozók viszont sajnos bal lábbal keltek fel aznap, és nem akartak az állandó lakcímem alapján befogadni. Azt kérdezgették, miért nem vittek a mentősök máshová.
Nagy veszekedés után végül elfogadtak. Egyébként is este kilenc volt, a mentősök műszakja már lejárt, mehettek volna haza. Reméltem, hogy nem Békéscsabára.
A kezelőorvos egy őszbe vegyülő, éjfekete hajú, ijesztő asszonyság volt, sápadt bőrrel és egy nagy „AMBULANCE” feliratú pólóban. Úgy viselkedett velem, mintha élete összes hibájáért én lennék a felelős.
Foghegyről szórta rám a kérdéseit.
- Hogyan kezdődtek a tünetek?
- Ha délután hasmenésem volt, miért nem mentem vele háziorvoshoz?
- Minek hívtam mentőt?
- Hogy gondoltam, hogy ACC-t veszek be köhögésre meg mellkasi fájdalomra?
- Minek hívtam mentőt?
- Cataflam? Minek vettem be Cataflamot? Az nem görcsoldó!
- Ezek vírusos tünetek. Miért nem mentem a saját orvosomhoz?
- És egyáltalán: minek hívtam mentőt?
Mondanom sem kell, egyáltalán nem érdekelte, amit válasz gyanánt próbáltam kinyögni.
Néhány rutinvizsgálat után közölte velem, hogy jól van, üljek le kint. Várni kell, mert nálam sokkal sürgősebb esetekkel kell foglalkoznia.
Oké.
Közben befutott Norbi, én pedig rájöttem, hogy biztosan nem fogok ott ülni hat órán keresztül úgy, hogy közben nem történik semmi.
Megmondtam nekik, hogy hazamegyek, ők pedig aláírattak velem egy papírt.
Cső.
