Azt beszéltük, hogy reggel korán kelek Norbival: ő leviszi a kutyát, aztán engem is elvisz Újpestre a háziorvosomhoz. Onnan majd átvesznek a szüleim, és hazavisznek.
Tökéletes terv volt.
Csak annyi volt a gond, hogy az éjszaka folyamán a mellkasi fájdalom mellé egy komplett hányás-hasmenés cunami is társult, úgyhogy másnap reggel úgy ébredtem, mint egyszeri punk egy átmulatott éjszaka után, a megboldogult Zöld Pardon melletti parkban fekve.
Újratervezés kellett.
Az újpesti háziorvosom ráadásul szabadságon volt, az ottani ápolónő pedig közölte a telefonban, hogy igyak sok folyadékot.
Én meg közöltem vele, hogy rendben, de véreset köhögök fel — azzal mi legyen?
Erre már azt mondta, menjek be.
De nem bírok.
Itt teljesen zátonyra futottunk.
Jó, akkor kiír betegszabadságra.
Megköszöntem és leraktam.
Anyuék jöttek értem, és elcipeltek a legközelebbi kerületi háziorvoshoz, aki a világ legkedvesebb háziorvosa volt, mert ismeretlenül is fogadott.
Kiírt mellkasröntgenre, felírt antibiotikumot, és hétfőre még laborvizsgálatokat is kért.
Megvolt a mellkasröntgen a világ legüresebb egészségügyi intézményében. Meglepő, hogy milyen kellemes pénteken orvoshoz menni.
Az eredményt elküldtem annak, aki a szememben ekkorra már az új háziorvosommá lépett elő. Megállapította, hogy tüdőgyulladásom van, és felírt egy másik, szélesebb spektrumú gyógyszert.
Ezzel megnyugodtunk, mindenki ment a dolgára. Anyuék továbbindultak, én pedig bedőltem az ágyba.
Éppen azt számolgattam, mikor vehetem be a következő fájdalomcsillapítót, amikor megcsörrent a telefonom.
A legjobb és legkedvesebb barátnőm legkegyesebb élettársa hívott, aki történetesen orvos, és egyáltalán nem volt olyan nyugodt a tüdőgyulladásos diagnózist illetően, mint mi.
Azonnali hatállyal visszarendelt az Uzsoki SBO-jára, hogy legalább egy CT-t csináljanak rólam.
Szélsebesen kezdtek forogni a fogaskerekek a fejemben, és felsejlettek az előző éjszaka borzalmas megaláztatásának képsorai.
Kell ez nekem? Tényleg ekkora balek legyek, hogy önként visszamegyek abba az embertelen darálóba?
Nem hinném.
Sajnos elég meggyőző érv volt, hogy a legkegyesebb élettárs az intézményben dolgozik, leszólt az érdekemben, és már vártak rám.
Meg hát a szűnni nem akaró véres köhögés is erősen a „menni kell” oszlopba húzta a strigulákat.
Úgyhogy fogtam magam — szerencsére még hatott a fájdalomcsillapító —, beszálltam a kocsiba, és elvezettem magam a kórházig.
Ha csütörtökön azt hittem, sokan vannak, péntek délutánra duplájára nőtt az embertömeg a sürgősségin.
A felvételi ablaknál már bólogattak, hogy tudják, ki vagyok, tényleg vártak rám.
Nem az előző napi ében hajú vámpír és csatlósai voltak szolgálatban, hanem egy teljesen új műszak.
Kérték, hogy üljek le, aztán pedig úgy bámultam ezt az egész új világot, mint Dorothy Smaragdvárost.
Nemcsak hogy nem néztek elképesztően ostobának, hanem rögtön szólítottak is.
Azonnal EKG, vérvétel, vérgázmérés — aucs —, egyéb vizsgálatok, kedves és alapos kérdések, amelyekre most valamiért meg is várták a válaszomat.
Ámulatba ejtő volt a különbség.
Volt valamim, ami másnak nem a sürgősségin várakozók közül: egy ott dolgozó „hozzátartozóm”.
Végig az járt a fejemben, hogy édes istenem, mennyire szuperek ezek az emberek, milyen szerencsés vagyok, hogy foglalkoznak velem, és milyen nagyszerű munkát végeznek azzal, hogy embereket gyógyítanak.
Az elfekvőben, ahol hat ágy volt, folyamatosan járkáltak ki-be az ápolók és orvosok. A betegeket is tolták ide-oda attól függően, sikerült-e már végleges helyet találni nekik valamelyik osztályon.
Kaptam legalább három adag infúziót, amelyek közül az egyik antibiotikum volt. Folyamatos oxigénellátást kaptam, és óránként mérték a vérnyomásomat is.
Délután négykor mentem be, és este nyolcra derült ki, hogy a helyzet elég komoly.
Olyan mértékű gyulladás volt a szervezetemben, hogy nem tudtak hazaengedni. A tüdőembóliát továbbra sem zárták ki, ezért kellett az a CT-vizsgálat is.
Választhattam, hogy maradok az Uzsokiban, vagy átmegyek egy másik intézménybe, ahol az ország legjobb tüdőgyógyászata is működik, Budakeszire.
Én először az Uzsokit választottam, de meggyőztek róla, hogy az nem lesz jó döntés.
Még akkor is, ha rosszabbak a kórházi körülmények, a Korányiban — ami Budakeszin van — legalább tüdőgyógyászatra szakosodott orvosok dolgoznak, méghozzá a szakma legjobbjai. Azt mondták, ne foglalkozzak a kórház állapotával, szakmai oldalon többet nyerek.
Nem nagyon volt mit tenni.
Abban maradtunk Norbival, hogy amint átvisz a mentő a Korányiba, ő is jön utánam a bepakolt cuccaimmal.
Este kilenc körül lehetett ekkor.
Viccelődtünk rajta, hogy tuti éjfél lesz, mire átvisznek a Korányiba.
Ezt egy idő után kezdtem komolyan is gondolni, úgyhogy megkértem Norbit, hozza be a cuccaimat az Uzsokiba, mert a mentőzés teljesen kiszámíthatatlan, ki tudja, mikor kerülök sorra.
Nagyon igazam lett.
Hajnali fél ötkor keltettek a mentősök, hogy gyötört testemet bevonszoljam az autóba.
Ők is szuperjó fejek voltak. Az egyik mentős még segített is vinni a nagy, nehéz sporttáskámat, amibe Norbi vizet, üdítőt és kaját is pakolt.
Kabátot viszont nem.
Úgyhogy a hajnali esőben, pulóverben reszketve szálltam ki a kórház hátsó bejáratánál, fogalmam nem lévén, milyen sors vár rám majd itt, a Korányiban.
