Talán a mentősök is ismeretlen terepre tévedtek, mert eltartott egy ideig, mire megtaláltuk a regisztrációs pultot és a hajnali műszak dolgozóit.
Egy hosszú vörös hajú, vagány nő rögtön azzal fogadott minket, hogy neki csak egy embert mondtak, de már hármat szállítottak oda az este.
Ez az emberekkel való pingpongozás már az Uzsoki SBO-ján is ámulatra méltó volt. Nem gondoltam volna, hogy a mentősmunka még ilyen extra nehézségekkel is jár.
Azért megkínálták őket kávéval. Hiszen hajnali öt volt, kérem szépen. Itt kezdett derengeni, hogy talán mégis valami emberséges helyre kerültem.
A három beteg azzal magyarázható, hogy előttünk hoztak egy másikat is, én pedig a fekvőbeteg Gyurikával utaztam egy kocsiban, akit a hosszú vörös hajú, vagány nő kiabálva utasított vissza:
– Hajléktalan, három napja ment el, mi biztosan nem vesszük fel! Ha kell, hagyják az út szélén vagy az erdőben!
Az egészségügyi dolgozók kemények.
Az ember azt hinné, hogy az ő munkájukhoz kell a legtöbb empátia és érzékenység, de bár empátia van bennük, az érzékenység az évek során sziklaszilárdra keményedett. Nem is lehetne ezt a munkát másképp bírni.
Miután letudtuk az adminisztrációs köröket, átvezettek a saját lakosztályomba, és nem hittem a szememnek.
A szobában konkrétan két ágy volt, és egyedül voltam. Én választhattam.
Saját WC, fürdő, minihűtő, étkezősarok. A kilátás tökéletes, a redőnyöket pedig elektromosan lehetett le-fel húzni.
Olyan volt, mint egy jobb háromcsillagos hotel.
Úristen, hát melyik országban vagyok?
Nem úgy volt, hogy rohad az egészségügy? Nem azt mondta az uzsokis orvosom, hogy rosszak a körülmények a Korányiban? Mi történik itt? A Tisza máris megreformált mindent?
Elájultam az Uzsokiban, és még mindig ott fekszem eszméletlenül?
Kipakoltam, aztán a kezdeti örömködésem hamar szenvedésbe fordult.
Megint jöttek vért venni, pedig esküszöm, egy csepp sem maradt már bennem. Az Uzsokiban legalább háromszor vettek tőlem vért, legutóbb két nagy kannányit — legalábbis nekem úgy tűnt.
Úgyhogy azon nyomban rám kötöttek még egy infúziót, ami meg is tette a hatását.
Beszúrtak egy újabb kanült a karom egy másik pontjára. Alig maradt rajta szabad felület, amit ne szurkáltak volna össze.
Reggel hét lehetett, és az előző nap délután négy óta tartó vizsgálatcunamim nem akart alábbhagyni, sőt csak erősödött.
Pedig reméltem, hogy végre elszenderedhetek egy kicsit egy normális kórházi ágyban.
Az Uzsokiban ez úgy nézett ki, hogy egy papírral letakart gumiasztalon próbáltam derékszögben aludni, miközben minden irányból kétszáz wattos lámpákkal világítottak a képünkbe.
Talán hajnali kettő körül kapcsolták le végre minimálisra a világítást, de fél ötkor már keltett a mentős, úgyhogy összességében nem sok alvással vágtam neki a napnak.
Közben meghozták a reggelit.
Akkor már másfél napja nem ettem, úgy vetettem rá magam az egy szelet kenyérre, a kis vajra és az egy szelet sajtra, mint gyöngytyúk a takonyra.
A saját kis étkezőasztalomnál fogyasztottam el ezt a fejedelmi menüt.
Napközben kaptam még néhány infúziót, beállították a gyógyszereimet, és látogatók is érkeztek hozzám.
Minden szuper lett volna, ha éjszaka tudtam volna aludni.
A vészkijárat táblájának fényétől inkább egy rave partyn éreztem magam, ráadásul mintha a radiátorcsöveket is javították volna: az ablakom mellett másodpercenként ütemesen kopogott valami.
Azért az erdő mögül kiszűrődő fények, az épület másik felének látványa nagyon nyugtató és pihentető volt.
És miután nagy nehezen sikerült fájdalomcsillapítót szereznem, minden készen állt az első igazi kórházi éjszakámra.
