Szerda van vagy csütörtök? Pár órája még azt hittem, kedd. 17:30 van, és várom a vacsorát. Ez őrület. Vasárnap még elképzelhetetlen volt számomra, hogy valaha is éhes leszek.
Nyitva hagytam a szobám ajtaját. Nem biztos, hogy jó ötlet volt, de végre kellett egy kis szellőztetés, és így legalább jelzem: nyitva áll a gyomrom a vacsorára.
Nincsenek nagy elvárásaim. A szokásos dolgok: egy zsemle, egy szelet felvágott vagy sajt, egy icike-picike, hoteles, csomagolt margarin.
Mondjuk ma ünnepi ebéd volt. Meleg gyümölcsleves igazi eperdarabokkal, és rántott hús rizibizivel, amihez még egy darab csemegeuborkát is adtak. Nem hittem el.
Igaz, hogy a leves felét kiborítottam arra a sokat látott, régi ételek emlékét szagban őrző, masszív műanyag tálcára, és az eprek felét kidobtam, mert az egyik oldalukat valami gyanús fehér réteg borította, de egyébként egész finom volt.
Meghozták a vacsorát. BUMMER!
Ugyanaz a felvágott, ami reggel is a kukában végezte. Ez nem igaz, mindjárt elsírom magam. Úgy látszik, az ünnepi ebédhez szeletelt löncshúsos reggeli és szeletelt löncshúsos vacsora jár.
Megnézem, van-e valami értelmes az automatában. Az az egyetlen mentsváram maradt.
Nem volt.
Elképesztő, milyen álomvilágba ringattam magam arról, hogy tűrhető a kaja. Ami persze igaz is volt addig, amíg annyira rosszul voltam, hogy egyáltalán nem volt étvágyam.
Most, hogy már sokkal jobban vagyok, sokkolóan hat rám a kórházi koszt.
Nézzük, hogyan jutottam el idáig.
