Ma hétfő van. Hétfőn már reggel hatkor kezdődik a műszak.
Hatkor jönnek mérni, infúziót adni és minden egyébbel foglalkozni.
A néni egyébként teljesen rendben volt. Kicsit horkolt, de nem vészesen, és különösebben büdös sem volt. Mégis irtóra zavart, hogy lakótársat kaptam, hogy meg kell osztanom vele az étkezőasztalt, de a legrosszabb az volt, hogy a WC-t és a fürdőt is.
Persze egyik sem volt az enyém, de két nap alatt szépen hozzászoktam már, hogy egyedül vagyok.
Hiába hozták be pelenkában a sürgősségiről, nagyon ügyesen intézte a dolgát magától is, pucolhattam is utána a WC-t, hogy én is el tudjam intézni a saját dolgomat.
Fortyogtam a dühtől.
Közben elleptek minket a hangyák. Leginkább a néni kis szekrénykéjét támadták meg, nem tudom, miért.
Alig tudtam már beszélni a családommal, mert nem akartam zavarni a mellettem fekvő új szobatársamat. Kiborító volt.
Kilenc óra tájban jöttek a nővérkék, hogy szeretnének kint, a folyosón beszélni velem. Kifáradnék-e.
Tájékoztattak, hogy az antigéntesztek legionellafertőzést mutattak ki, ezért el kell különíteniük a többi betegtől.
Hogy tessék, micsoda?!
Borzalmas gondolatok futottak át az agyamon.
Tegnap itt voltak a szüleim, akik nem ragaszkodtak különösebben a maszkviseléshez. Most megfertőztem őket is?!
Rögtön pakolnom kellett, ami nem volt egyszerű mutatvány, és már kísértek is át az új szobámba, amire a kedves, rövid hajú ápolónő azt mondta:
– VIP lakosztály.
Hülyéskedik?!
Az volt a VIP lakosztály, ahol eddig voltam. Nem akarok másik szobába menni.
A félelmem be is igazolódott.
Az előző szobához képest egy csövesraktárba pateroltak át, ahol egy csöves ajtót bámulhattam egész nap.
Régebbi ágy, járókeretek, egy lepukkant szekrény és egy csap volt csak a szobában.
Ez most komoly?
Hol fogok enni? Hol megyek el WC-re?
Fertőző beteg vagyok, és közös WC-t kell használnom mindenki mással? Milyen logika ez?
Jujj, de ki voltam borulva.
Ráadásul aznap senki nem jött meglátogatni. Kész, vége volt az életemnek.
A legfontosabb feladatom az lett, hogy kiderítsem: mi az a legionella, hogyan terjed, és elkaphatták-e a szüleim.
Kiderült, hogy a betegség azért kapta a „légiós” elnevezést, mert 1976-ban, az Egyesült Államokban, a koreai háborút megjárt légiós veteránok philadelphiai találkozóján ütötte fel először a fejét, egy légkondicionált szállodában.
Lehetséges fertőző források: klímaberendezések, zuhanyfürdők, pezsgőfürdők, jakuzzik, szökőkutak, hűtőtornyok, párásító berendezések, kerti locsolók — bárhol megélhet, ahol pangó meleg víz van.
A Legionella baktérium ivóvíz fogyasztásával, illetve emberről emberre nem terjed. Belélegzéssel fertőz: a porlasztott vízcseppekben utazva a levegőből kerül a légutakba (például zuhanyzáskor), ahol gyulladást okoz, és akár halálos tüdőgyulladás is kialakulhat.
Emberről emberre nem terjed. Bingó.
Csak ezt akartam olvasni.
Akkor minek különítettek el?
Mindegy.
Kezdtem beletörődni a helyzetbe, és rájöttem, hogy ha a párnámat a másik oldalra teszem, az teljesen új nézőpontot ad, mert ha a másik oldalamon feküdtem, láttam a szép zöld tájat, a fákat, a bokrokat és az erdőt.
Ebből a szögből már teljesen elviselhetőnek tűnt az új szobám. Az is, hogy egyedül vagyok, és senkivel sem kell osztoznom rajta.
Éppen ilyen pozitív gondolatok jártak a fejemben, amikor kopogtak az ajtón.
Két fiatal hölgy lépett be fehér köpenyben. Azt mondták, a higiéniai és járványügyi osztályról jöttek, és azt szeretnék kideríteni, hogy kivel és mivel érintkeztem Egyiptomban, milyen körülmények között utaztunk, hol volt a szállodánk.
Részletesen elmeséltem nekik, hogy mindenhol légkondi volt: az éttermekben, a kirándulós buszon, a szállodában.
A szobánkban például a takarító 15 fokra állította a hőmérsékletet, miközben odakint 40 fok volt.
Ezen kívül voltunk búvárkodni és vízipipázni is, az utolsó napon pedig elmentünk egy múzeumba, ahol elképesztően erősen nyomták a légkondit, hogy megvédjék a leleteket, múmiákat és görög fürdőpadló-darabokat a bomlástól.
Elmondták, hogy ezeket az információkat továbbítják majd a hivatalnak, akik később még kereshetnek további kérdésekkel.
Tíz perc múlva csörgött a telefonom.
Egy nagyon kedves hölgy hívott a Népegészségügyi Hivataltól, és pontosan ugyanazokat az információkat szerette volna megtudni, amelyeket korábban a két fiatal hölgynek is elmondtam.
Micsoda izgalmak.
Reméltem, hogy mire a Telex befut, még lesz időm hajat mosni előtte. 😀